Egyszer réges régen...
Volt egy lány aki hitt a mesében...
Hitte hogy van igaz!
Hitt a szépben...
Kereste kutatta
a világ rejtekében...
Majd teltek múltak az évek...
És a szép semmivé lett...
Járt, kelt az utakon...
Völgyekben és dombokon
Volt nagyon magasan...
De zuhant is a mélybe...
A könny volt a társa egész életében...
Megismert sok embert, okosat és szépet...
Volt aki szerette, tanította
De végül mindenki magára hagyta...
Elindult hát a lány a pokol tornácára...
Hogy belevesse magát tudattalan mámorába...
Nem nézett sehová, csak hajtotta a vágy
A pokolban majd hamuvá lessz minden már...
Búcsúzott a hittől...
Búcsút vett önmagától...
Elengedte mindazt ami hajtotta a vágytól
Villanások foszlányok...
E világ határa...
Visszanézett, csupa sötétet látva...
Senkit nem látott ki utána jött volna
Senkit nem látott kinek keze kezében volna...
Így hát behunyta szemét és elmosolyodott...
majd a pokol tornácáról a semmibe ugrott...
Ahogy zuhant a semmibe behunyt szemmel...
Érezte hogy forróság övezi és megfagy a lelke...
Lebegett e világ és túlvilág határán...
Elfeledte a magányt...
Boldog volt végre...
Legalább egyszer...
Mert tudta a tudatnak hamar vége lesz...
A lány semmivé lett...
Nem gondolt rá senki...
Nem kereste az égvilágon senki...
A pokol ura megsajnálta a Nőt...
Felemelte és a világba szórta őt...
Azóta mindenki emlékezik rá...
Arra hogy nem hallgatták meg keserves szavát...
Vége...