Fél hét éves vagyok, van egy fiú szerelmes párom is. A bokorral kezdődött. Úgyhogy lenn voltunk az udvaron, és mondtam, Tomi, gyere be a bokorba. Én választottam ki a helyet, a legrejtekesebbet és letérdelt elém a Pocak, mondta, hogy én szeretlek, mondtam, én is. Kérdezte, hogy megcsókolhatom a kezedet. Mondtam, hát tőlem. S megcsókolta a kézfejemet. Utána történt az, hogy fölmentünk, megmondtuk az óvó néninek... - Hogy ti vagytok a legszerelmesebbek? - Igen. - Ezt te honnan gondolod? - Hát, mert a többi, azok mindig összevesznek. - És ti nem szoktatok veszekedni a Pocakkal? - Mi nem, soha. - Én még nem nagyon ismerek olyan hat éves kislányt, aki igazán úgy érzi, hogy ő szerelmes. És ki is tudja mondani. - Mert, azt nem tudom, azt nem tudom kifejezni. - Hát mit érzel akkor, amikor azt mondod, hogy hiányzik, honnan tudod, hogy hiányzik? -A szívemből. Hogy érzem a szívemben, hogy hiányzik a Pocak. - Kin múlik ez szerinted, vagy min múlik, hogy nagy korotokban is ilyen szerelmesek legyetek? - Rajtunk, egyformán, mind a kettőnkön. - És ha mégse beléd lesz szerelmes a Tamás, hogyha már iskolás lesz, nagyobb, felnőtt? - Biztosan belém. - Miért? - Mert megesküdött előtte a bokorban. - Mire esküdött meg? - Hogy nem hagy el. - És te biztos vagy benne? Bízol benne? - Igen. Bízom. - És mi lesz akkor Kata, ha te szeretsz bele valaki másba és te felejted el őt? - Én nem fogom elfelejteni. Mert én nem akarom őt elfelejteni. - Hát lehet, hogy nem fogod őt elfelejteni, de beleszeretsz egy másik fiúba, akinek még szebb kék szeme van. - Mindegy az nekem, csak a Tomi legyen az.”